2003 őszén éppen szép idő volt, amikor a szomszédasszony megkért arra, hogy vigyem be Őt a kutyusával – Paulával – együtt az állatkórházba, mert nem tudnak a kiskutyák megszületni és Paula nagyon szenved. A zsemle színű, rövid szőrű, kis termetű mamát az állatkórházban fogták, másnap mehettünk érte. Csak egy kölyök maradt életben, az anya méhében a többiek már elhaltak. Ezt a kiskutyát az anyja nagyon elutasította, nem volt hajlandó még a közelébe sem engedni.

Az apa feltehetőleg a másik szomszédban lakó kutya volt, Néró. Akkora lehetett, mint egy nagy puli, de szőrzetében inkább egy német juhászkutyához hasonlított.

Mivel a kutyababát anyja nem engedte magához, ezért félő volt, hogy elpusztul. A szomszédasszony nem tudott vele foglalkozni, mert GYED nem jár a kutyagyerekekre. Én viszont otthon voltam a lányommal, aki szintén 2003-ban született és gondoltam megpróbálom a kutyust életben tartani.

Édesanyámmal felváltva etettük úgy, mintha igazi gyerek lett volna. Először fecskendővel nyomtuk a tejet többszörös hígításban a szájába, de azt sem tudta, mit kezdjen vele. Később színes cukorkákat találtunk cumisüvegben puha cumival. Vettünk olyat a cumisüveg kedvéért és abból etettük. Aztán nagyobb mennyiség kellet… szilárd étkezés… és a kiskutya, aki az orra hegyétől a farka végéig elfért a nyitott tenyerembe, egyszer csak felnőtt kutya lett…

Amikor hozzánk érkezett éppen földrajzból vizsgára készültem és a dél-amerikai Titicaca-tónál tartottam. Ez lett a kutya neve: Titicaca. De hamar Titicacából csak Titi lett.

Méretében és színeiben az anyjára ütött, de szőre különös csíkos mintáját honnan örökölte, nem tudjuk.
 

2017 decemberében hagyott itt minket és kelt át a szivárványhídon…